A fizikai edzés  szintje  befolyásolja a pszichoszociális stresszre  adott fiziológiai  és  pszichológiai  válaszokat nőknél?

Klaperski, S., von Dawans, B., Heinrichs, M., & Fuchs, R. (2013). Does the level of physical exercise affect physiological and psychological responses to psychosocial stress in women?. Psychology of Sport and Exercise, 14(2), 266-274.

Készítette: Szabó Petra

  

Absztrakt

Objektív: A Cross-Stressor Adaptáció hipotézis nőknél történő tesztelése, annak vizsgálatán keresztül, hogy a fizikai edzést végző fiatal nők mutatnak-e csökkent fiziológiai és pszichológiai stressz választ a pszichoszociális stresszre.

Design: 47 egészséges fiatal nő, akik különböző szintű edzéseken vesznek részt (17-en keveset, vagy sosem edzenek, 15-en közepes szintű edzéseket végeznek, 15-en megertető edzéseket) részt vettek egy Trier Social Stress Test for Groups (TSST-G) teszten; a fiziológiai és a pszichológiai stressz válaszok a stressz előidézése közben és után kerültek összehasonlításra.

Módszer: Repeated measures ANOVA-t használtak, hogy összehasonlítsák a stressz reaktivitást és felépülést a 3 edző csoport között. A pulzusszámot és a nyáltermelés kortizolszintjét használták a pszichológiai stressz jelzőjeként, a szorongó állapotot, a hangulatot és a nyugodtságot pedig a pszichológiai stressz válaszok jelzőjeként. A fiziológiai stressz reaktivitás, és görbe alatti területeket (AUC_G) hasonlították össze.

Eredmények: Mindhárom csoportban a kísérletileg előidézett stressz a pulzusszám, a kortizol és a szorongás szignifikáns növekedéséhez vezetett; a hangulat és a nyugodtság szintje pedig csökkent. A hipotézishez igazodóan, a fiziológiai stresszválaszok mintája különböztek a 3 csoportban: alacsonyabb reaktivitást figyeltek meg az aktívabb csoportoknál. Azonban a fiziológiai strsszválasz részben az ellentétes irányba változott – az edzést végző résztvevők erősebb hangulati szint csökkenést mutattak, ami azt mutatja, hogy disszociáció van jelent a fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok között.

Összefoglalás: Az eredmények azt mutatják, hogy a Cross-Stressor Adaptáció hipotézis validált fiatal nőknél; azonban csak a fiziológiai stresszválaszokat tekintve. A nem várt eredmények a pszichológiai stresszválasszal kapcsolatban kivizsgálandóak jövőbeli kutatásokban.

Bevezetés

Bizonyíték van rá, hogy a rendszeres fizikai testedzés kedvező hatással van a fizikai és a mentális egészségre (Raglin & Wilson, 2012). Pontosabban a testedzés kifejthet antidepresszáns hatást és anxiolitikus hatásokat, amelyek klinikailag relevánsak (Rethorst, Wipfli, & Landers, 2009). Azonban, bár a stressz káros a fizikai és a mentális egészségre (Chrousos, 2009), meglepő, hogy csak keveset tudunk a testedzés stressz-szabályozó szerepéről (Fuchs & Klaperski, 2012). A szakirodalomban a legtöbbet tárgyalt feltételezést arról, hogy a testedzés hogyan befolyásolhatja a stresszel való megküzdési rendszert “a testedzés stressz-puffer hipotézise” foglalja magában. A testedzésől azt gondolják, hogy a moderátorként működik a stressz és az egészség kapcsolatában, azáltal, hogy csökkenti a krónikus stressz káros hatásait a mentális egészségre nézve, másszóval, hogy “puffereli” a stressz negatív hatásait (Gerber, Kellmann, Hartmann, & Pühse, 2010; Tsatsoulis & Fountoulakis, 2006). Azonban a kutatások csak kis része talált bizonyítékot a stressz-pufferelő hipotézisre (Gerber & Pühse, 2009; Klaperski, Seelig, & Fuchs, 2012).

Számos szerző idézi a “Cross-Stressor Adaptation hipotézist” (CSA). mint lehetséges mechanizmust a testedzés stressz-pufferelő hatására (Hamer, Taylor, & Steptoe, 2006; Sothmann, 2006). A CSA hipotézis kimondja, hogy a rendszeres testedzés biológiai adaptációkhoz vezet, amelyek hozzájárulnak a szimpatikus idegrendszer (SNS) és a hipotalamus-hipofízis-adrenális (HPA) tengely csökkent reakciójához (Hamer et al., 2006; Tsatsoulis & Fountoulakis, 2006). A fiziológiai stresszreakció csökkenése (a) az alacsonyabb stressz reaktivitásban figyelhető meg, vagyis kisebb az eltérés meg a fiziológiai baseline-tól, valamint (b) a gyorsabb stresszből való felépülésben, vagyis kevesebb időre van szükség a fiziológiai baseline-hoz való visszatéréshez. (Forcier et al., 2006). A krónikus hiper-emelkedett aktiváció és a stressz rendszer lassú felépülése negatív hatással van az egészségre (Carroll, Lovallo, & Phillips, 2009; Chrousos, 2009), és az emelkedett reakció a laboratóriumi stresszorokra nagyobb számú stresszel kapcsolatos betegséget eredményez (Chida & Steptoe, 2010; Ellenbogen, Hodgins, Walker, Couture, & Adam, 2006). A CSA hipotézis megerősítése hangsúlyozná a fizikai edzés fontosságát, mert egészségmegőrző alacsonyabb fiziológiai reaktivitást és gyorsabb fiziológiai felépülést eredményezne stresszes eredmények után (Kemeny, 2003; Tsatsoulis & Fountoulakis, 2006). Ezidáig nem világos, hogy a testedzés által kiváltott fiziológiai stresszreakciót kiegyenlíti-e az alacsonyabb fiziológiai stresszreakció (pl. csökkent szorongás).

Léteznek egymásnak ellentmondó empirikus bizonyítékok a testedzés (és a fitnessz) hatásáról a reaktivitásra és a felépülésre stresszes helyzetben (Dishman és Jackson, 2000). Először is számos keresztmetszeti kutatás nem klinikai mintákkal megmutatta, hogy a rendszeres testedzést végző vagy fitt személy csökkent fiziológiai stresszreakciókat mutat és részben csökkent pszichológiai stresszreakciókat, amikor kísérletileg kiváltott pszichoszociális stresszel kell szembenézniük. Rimmele et al. (2007) például azt találta, hogy a csökkent pulzusszám reaktivitás és a csökkent nyáltermelési kortizol válasz figyelhető meg, kisebb hangulati szint csökkenéssel és erősebb szorongási szint növekedéssel élsportolóknál nem testedzés végző férfiakkal összehasonlítva, válaszul a TSST-re (Kirschbaum, Pirke, & Hellhammer, 1993), amely egy standardizált stressz-kiváltó protokoll. Rimmele et al. (2009) egy frissebb kutatása replikálta és kitejesztette ezen eredményeket és megmutatta, hogy az amatőr sportolók is szignifikánsan alacsonyabb pulzusszám reaktivitást mutatnak, mint a nem sportoló férfiak, de mindkét csoportban magasabb kortizolválaszt figyeltek meg, mint az élsportolóknál; azonban nem találtak felépülési különbséget a 3 csoport között. Továbbá a kutatás alatt a legmagasabb szorongási szintet a nem sportoló férfiaknál figyelték meg, a legalacsonyabban pedig az élsportolóknál. Azonban nem volt szignifikáns idő és csoport interakció (Rimmele et al., 2009). Ezzel ellentétben más keresztmetszeti kutatások nem találtak különbséget a stresszválaszban a sportoló és a nem sportoló férfiak között (pl. Moyna et al., 1999).

Egy erősebb bizonyíték a CSA hipotézisre a randomizált kontrollált edzést vizsgáló kutatásokból (RCT) származnak nem klinikai mintával. Spalding, Lyon, Steel, and Hatfield (2004) például csökkent kardiovaszkuláris stressz reaktivitást és jobb felépülési mutatókat talált a mentális aritmetikus stressz után hallási elterelővel férfiaknál és nőknél, akik részt vettek egy 6 hónapos aerobik testedzés programon, azokhoz képest, akik sólyzós edzéseken vettek és részt, és azokhoz képest, akik nem vettek részt semmilyen edzésen. Azonban más RCT kutatások nem találtak ilyen eredményeket, vagy nem egyértelmű eredményeket találtak (pl. de Geus, van Doornen, & Orlebeke, 1993). Meta-analízisok, amelyek a kardiovaszuláris stresszre adott pszichoszociális válaszokat vizsgálják ((Forcier et al., 2006; Hocking Schuler & O’Brien, 1997; Jackson & Dishman, 2006) azt találták, hogy a fizikailag aktív személyek könnyebb kardivaszkuláris felépülést mutatnak stressznek való kitettség után. Azonban míg Forcier et al. (2006) kijelenti, hogy a testedzés kapcsolatban van az alacsonyabb kardiovaszkuláris reaktivitással, Jackson és Dishman (2006) meta-analízise nem támogatja ezt a feltételezést. Az egyetlen meta-analízist, amely endokrin stresszválaszt vizsgált von Doornen és de Geus (1993) végezte, és azt találták, hogy van kapcsolat a fizikai fittség és a stresszválasz hormonális komponensei között. Sothmann (2006) összefoglalta, hogy a kutatások jelenlegi állását azt érvelve, hogy a neuroendokrin adatokból kiindulva nem jelenthetjük ki, hogy a testedzés csökkentené a stressz reaktivitást pszichoszociális keretekben. A szerző  szerint kifinomultabb kutatási tervekre van szükség, és több kutatásra a jelenleg mellőzött női populációval.

Két ilyen kutatást folytatott le Summers, Lustyk, Heitkemper, és Jarrett (1999) és Traustadóttir, Bosch, és Matt (2005). Summers et al. (1999) nem talált különbséget a fitt és nem fitt nők között a katekolaminválaszokban (elsődlegesen és utólag vett vizeletminták) egy gyenge pszichológiai stresszorra. (Stroop-Color-Word Test) a follikuláris (tüszős?) fázis során. Ezzel ellentétben Traustadóttir et al., (2005) megmutatta, hogy a magasabb fizikai fitnesszel rendelkező post-menpauzás nőknél kapcsolatban az alacsonyabb stresszválasszal (kortizol plazmakoncentrációja). Azonban a kutatásokban, amelyek másféle stresszválaszokat vizsgálnak másféle korosztályoknál és nemeknél óvatosnak kell lenni az összehasonlításnál, mivel a nem befolyásolja a pszichológiai és a pszichoszociális stresszválaszokat (Jackson & Dishman, 2006; Kudielka, Hellhammer, & Wüst, 2009). Kelly, Tyrka, Anderson, Price, és Carpenter (2008) például azt találta, hogy a nők magasabb pszichológiai stresszről számolnak be a TSST-n, mint a férfiak, bár mindkét csoport hasonló fiziológiai stresszválaszokat mutatott. Ezen eredmények megmutatják, hogy azesetben is elővigyázatosnak kell lenni, amikor következtetéslevonásokat helyezünk át fiziológiai stresszválaszoktól pszichológiai stresszválaszokra, és vica versa. Campbell és Ehlert (2012) empirikus áttekintése szerint a fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok gyakran nem függenek össze; a stresszválaszok között disszociációt gyakori jelenségnek találták a TSST-t használó kutatásokban.

Összefoglalva van bizonyíték a CSA hipotézis támogatására, amely szerint a rendszeres testedzés több jótékony kardiovaszkuláris és endokrin stresszválasz eredményez. Azonban keveset tudnak arról, hogy ezen pszichológiai reakciók hogyan kapcsolódnak a fiziológiai reakciókhoz. Két fő limitációt találhatunk a CSA hipotézist vizsgáló kutatásoknál: 1. a legtöbb kutatást férfiakon végezték, így több kutatásra van szükség női mintán; 2. a legtöbb korábbi kutatás nem standardizált és nem validált stresszkiváltó módszereket használt, amely rossz hatással van az összehasonlításra és felveti a kérdést, hogy a stresszor megfelelő volt-e (ökológiai validitás) arra, hogy különbségeket figyeljenek meg a stresszválaszokban. Így jelen kutatás célja a CSA hipotézis tesztelése fiatal nőknél, akik különböző szintű testedzést végeznek, összehasonlítva a fiziológiai (pulzusszám, nyál kortizolszint) és a pszichológiai (szorongás, nyugodtság, hangulat) stresszválaszokat standardizált pszichoszociális stresszorra csoportformában (TSST csoportoknak; von Dawans, Kirschbaum, & Heinrichs, 2011).

Módszer

Résztvevők

50 nőt toboroztak hirdetések és címek segítségével a Freiburgi egyetemen, helyi sportcsapatokban és sportklubokban Freiburgban. A résztvevők 18 és 28 között voltak, és azt mondták, hogy legalább 3 órát edzenek egy héten vagy egyáltalán nem edzenek rendszeresen, és nem szednek hormonális fogamzásgátlót (Kirschbaum, Kudielka, Gaab, Schommer, & Hellhammer, 1999), és nem szívnak 5-nél több cigarettát egy nap. További kizárási kritériumok voltak a pszichopatológiai tünetek, orvosi betegségek, szabálytalan menstruációs ciklus, szerabúzus, pszichológushallgatónak lenni, korábbi részvétel stresszel kapcsolatos kutatásban, és a német nyelv nem folyékony beszélése. Az 50 résztvevőből 3 nem felelt meg a kritériumoknak, és kizárták őket az analízisből: egyikük nem beszélte folyékonyan a németet, a másik kettő pedig nem volt metálisan egészséges a Brief Szmptom Inventory alapján (Franke, 2000). Az eredmények így 47 nő teszteléséből születtek. Technikai problémák miatt egy résztvevő pulzusszámát nem mérték. Továbbá bár a résztvevők vizsgálata a menstruális ciklusuk második felére volt időzítve, a ciklusok tényleges hosszának verfikációja megmutatta, hogy 16 résztvevő nem ezidőben volt tesztelve, vagy szabálytalan ciklusai voltak, amely lehetségesen 48 napnál tovább tartott, így 31 nő maradt, akik megfelelőek voltak a kortizol analízisre. A felmérési alkalmakkor részletesen vizsgálták a testedzési viselkedést: a résztvevők maximum 4 edzéstípust jelöltek meg, amelyben rendszeresen részt vesznék, és megjelölték a gyakoriságot (havonta) és az időtartamot (edzésenként) mindegyiknél (Fuchs, 2012). Az önbeszámoló alapján, amelyben nézték a rendszeres testedzés mennyiségét és a testedzés klasszifikáció alapján, amelyek Rimmele et al. (2007, 2009) a résztvevőket beosztották az inaktív (kevesebb, mint 2 óra edzés hetente), a közepesen aktív (2-6 óra edzés hetente) vagy a nagyon aktív (több, mint 6 óra edzés hetente) csoportokba. A teljes mintában 17 nő volt inaktív (mean ± SD age: 23.3 ± 2.97), és 15 nő volt nagyon aktív (mean ± SD age: 21.5 ± 2.75). Az edzéstípusok, amelyekben a résztvevők részt vettek változó volt a csoportokon belül, de nem a csoportok között, például abban, hogy a résztvevők többsége labdajátékot jelölt meg (pl. kosárlabda), az intenzitásban (pl. kocogás) vagy fitnessz orientációban (pl. aerobik).

Folyamat

A laboratóriumi vizsgálat előtti telefonos interjúban szűrték a résztvevőket, hogy alkalmasa-e a kutatásban való részvételre, mikor van a menstruációs ciklusuk utolsó napja, hogy időzíteni tudják a annak második hetéhez igazodva a kutatási alkalmakat, amikor a nyálban lévő kortizol reaktivitás maximális szintet ér el, és összehasonlítható a férfiak válaszával (Kirschbaum et al., 1999). A résztvevőket megkérték, hogy tartózkodjanak a testedzéstől, a gyógyszerektől, az alkohol és kávéfogyasztástól a kutatás előtti 24 órában, hogy rendes reggelit és ebédet egyenek, de ne egyenek a kutatás előtt 2 órával, és hogy ne sietve érkezzenek. A résztvevők random hármas csoportokban végezték el a feladatokat. Az összes alkalom 2 órás volt, és délután 2 és 7 óra között történt, amely lehetővé tette a nappali kortizolfelszabadulás kontrollálást (Kudielka, Schommer, Hellhammer, & Kirschbaum, 2004). A résztvevők a kísérlet előtt írásos beleegyezést adtak és informálták őket arról, hogy bármikor abbahagyhatják a kísérletet, és visszavonhatják a hozzájárulásokat. A pszicholszociális stresszt a TSST-G-vel idézték elő, amelyet átalakítottak, hogy 6 helyett 3 résztvevővel is lehessen használni. A TSST-G egy standardizált motivált teljesítmény feladat protokoll, amely megbízhatóan és validáltan idéz elő pszichoszociális stresszt (von Dawans et al., 2011): az előkészületek után a személyek előadnak egy szabad beszédet és megoldanak egy mentális aritmetikus feladatot a kamera és két bíró előtt, akik nem adnak visszajelzést, amely magas szintű kontrollálhatatlanságot és szocio-kritikai fenyegetettséget jelent (Dickerson és Kemeny, 2004).

Egy kutatási alkalom egy 45 perces felkészülési oeriódusból, egy 14 perces prezentációs periódusból és egy 60 perces pihenési időszakból állt. A felkészülés alatt a résztvevőket random módon beosztották a három közül egy asztalhoz, ahogy megérleztek és megkérték őket, hogy ne kommunikáljanak egymással. Továbbá megkérték őket, hogy igyanak egy standardizált grapefruit levet (250 ml) vagy egyenek meg 25 g szőlőcukrot (hogy ugyanolyan glükózszintet érjenek el), ezután pedig lefolyt a az elsődleges pszichológiai és fiziológiai felmérés. Ezután megmutatták a résztvevőknem a TSST-G feladatot. A prezentációs periódusban a résztvevőket bevezették egy másik szobábáa, ahol falakkal elválasztva álltak a kamera és két nő előtt, akik a bizottságot képviselték. Minden résztvevő 3 percet kapott a beszédére. Ezután a résztvevők egy nem várt kivonási feladatot kaptak (30 mp idő volt rájuk). A pihenési időszak alatt a résztvevőknek megköszönték a részvételt és megkérték őket, hogy töltsék ki a kérdőíveket. 5 perc múlva a vezető visszatért a szobába és résztvevőknek 60 percig kellett nyugodtan ülni, amíg begyűjtötték tőlük a nyál mintákat és kitöltöttek további kérdőíveket. Az alkalom végén a bizottság bejött a terembe és elmagyarázta a kísérletet és minden résztvevő kapott 10 Eurot. Megkérdezték azt is, hogy mikor lesz a következő menstruációjuk első napja. A kísérletet jóváhagyta a Freiburgi Egyetem Etikai Bizottsága.

Fiziológiai mérőeszközök

A pulzusszámot használták az automatikus stresszválasz indikátoraként, a nyál-kortizolt pedig az endokrin stresszválasz indikátoraként. A pulzusszámot (bpm) folyamatosan mérték 5 mp-es intervallumokban 5 perccel a stressz onsettől 5 perccel a stresszor vége utánig. Analízisre összevont 1 perces intervallumok lettek számolva. Továbbá a résztvevők baseline pulzusszámát álló helyzetben mérték 23-08 perccel a stresszfeladat előtt. Az 5 perces intervallum átlagát használták a személy baseline pulzusszámaként. Minden pulzusszám méréshez egy vezeték nélküli pulzusmérőt használtak.

A kortizolfelszabadulás validált indikátora a HPA aktivitás pszichoszociális stresszre adott válaszul, kiváltképp, amikor a pszichoszociális stresszt egy szocio-kritikai fenyegetettséget és kontrollálhatatlanságot tartalmaz (Dickerson és Kemeny, 2004). A kötés néküli, biológiailag aktív kortizol a vérben megbízhatóan és validáltan mérthető a nyál kortizolszintjének segítségével. A nyál kortizolszintje fokozatosan emelkedik 10 percen belül, és csúcsát 10 és 30 között éri el a stresszor megszűnése után (Foley és Kirschbaum, 2010). 6 nyálmintát gyűjtöttek minden résztvevőtől stressznek való kitettség előtt és után a Salviette műszer segítségével. A mintákat -20 fokon tárolt és laboratóriumba küldték őket kortizolszint elemzésre.

Pszichológiai mérőeszközök

A stresszor megszűnése előtt és után szorongást, nyugodtságot és hangulatot mértek a pszichológiai stressz reaktivitás indikátoraként. A Strait Trait Anxiety Inventory segítsgével mérték a szorongást, amely jó internális konzisztenciát mutatott (Cronbach’s a before/after stress = .85/.95). A nyugodtság és a hangulat Multidimensional Mood State Questionnaire ‘nyugodt-ideges’ és ‘jó-rossz hangulat’ alskáláinak segytségével mérték fel. A ‘nyugodt-ideges’ alskála (Cronbach’s a before/after stressz = .87/93) és a ‘jó-rossz hangulat’ alskála (Cronbach’s a before/after stress 1⁄4 .87/.93) is jó internális kozisztenciát mutattak. Hogy kontrollálhassák a szisztematikus különbségeket a trait szorongásban és a krónikus stressz szintben a csoportok között, megkérték a résztvevőket, hogy töltsék ki a STAI ‘trait szorongás’ skáláját is és a német Trier Inventory for Chronic Stress-t (TICS; Schulz, Schlotz, & Becker, 2004). A belső megbízhatóság mindkét skálánál megfelelő volt (Cronbach’s a = .88 a trait szorongásnál és .84 a krónikus stresznél).

Statisztikai analízis

A baseline pulzusszám és a kortizol szint különségeket ANOVA-val elemezték. Hogy kontrollálják a baseline értékeket további baseline-adjusted adatelemzéseket végeztek (adatok mínusz baseline), ha máshogy nem írják. A kortizolszint beállítására az utolsó nyálmintát használták baseline-nak, mert az eredmények miatt (a kortizol szint az első nyálmintában szignifikánsan különbözött a csoportok között, majd idővel konvergált) azt gondolják, hogy az első nyálmintát tól későn vették le ahhoz, hogy valós baseline értékeket mutasson. Elemezték a stresszor emelkedett pulzusszámot és kortizolt eredményezett repeated-measures ANOVA-val (csoport [inactive vs. moderately active vs. vigorously active] X idő [repeated factor; 10 measurements for heart rate: 5 min before stress to 5 min after stress onset; 3 measurements for cortisol: stress onset to 25 min after stress onset]). Stressz reaktivitás: Hogy felmérjék a stressz reaktivitást, kiszámolták ‘a területet az individuális válasz görbe alatt’ (AUC_G; Pruessner, Kirschbaum, Meinlschmid, & Hellhammer, 2003) minden résztvevőnél. Az AUC_G jobb módszer pszichológiai adatok elemzésére, amelyekben ismételt mérések, és a mérések között különböző időtávolságok szerepelnek (Pruessner et al., 2003). A pulzusszámhoz kiszámoltál a AUC_G-t a stresszválasz alatt (14 perces időintervallum); a kortizolhoz a késett válasz miatt az AUC_G-t az első és a harmadik mintavétel közötti időből számolták ki (25 perc). Külön ANOVA-kat használta a priori  összehasonlításokhoz, hogy meállapítsák a különbségeket az AUC_G-ben a csoportok között. Higy megvizsgálják a pszichológiai stressz reaktivitás beli különbségeket 3 külön ANOVA-t használtak ismételt mérésekkel (stressz előtt és után), amelyet egy kontraszt analízis követett a két időpont közötti értékek különbségével. Stressz felépülés: a pulzusszámhoz kiszámolták a felépülési időt (idő percben), amelyre szüksége volt a személynek, hogy elérje a baseline szintet a stresszor megszűnése után (stresszor vége +14 perc) és a felépülési sebességet (baseline adjusted pulzusszám az időpontban +14 perc/felépülési idő (amennyi idő kell a baseline eléréséig)). A kortizolnál kiszámolták a változás százalékát a kortizol szintben 3-6 mintákban. ANOVA-kat használták a csoportok közötti különbségek kiszámolására.

Minden analízisnél <0.05 szignifikancia szintet használták. Ahol a Mauchly Test kovariáns heterogenitást jelzett, Greenhouse-Geisser korrekciót használtak. Minden adatot SPSS-sel vizsgáltak.

Eredmények

A három csoport nem különbözött szignifikánsan életkorban, BMI-ben, krónikus stresszben és trait szorongásban és pszichopatológiai tünetekben. Azon kívül, hogy különböztek a testedzés mértékében, a három csoport eltért az önbeszámolók szerinti testedzésben F(2,44) = 152.89, p < .001, n2p = .874: átlagosan az inaktív nők kevesebb mint fél órát edzettek egy héten, míg a közepesen aktívak és a nagyon aktívak 4 és 11 órát edzettek hetente.

Pulzusszámválasz a stresszre

A baseline pulzusszám szignifikáns eltérést mutatott a csoportok között, F(2,43) = 18.22, p < .001, n2p = .459, a legalacsonyabb pulzusszám a nagyon aktív csoportban volt megfigyelhető, a közepes pulzusszám a közepesen aktív csoportban, a legmagasabb pedig az inaktív csoportban. A kontrasztanalízis megmutatta, hogy az inaktív csoport szignifikánsan eltért a közepes és nagyon aktív csoportoktól (p < .001), míg a két utóbbi csoport között nem volt szignifikáns eltérés (p < .07). Az idő főhatásának szignifikanciát mutatott F(3.6,155.1) = 22.63, p < .001, n2p = .345, amely azt mutatja, hogy a stressz emelkedett pulzusszámot váltott ki a csoportokban; a csoportok közötti főhatás [F(2,43) = 4.63, p 1⁄4 .02, n2p = .177] mutatja, az átlagos pulzusszám magasság eltért a három csoport között, és az inaktív csoportnál volt a legmagasabb. Stressz reaktivitás: A stressznek való kitettség közben a három csoport között szignifikáns eltérés mutatkozott a baseline-tól való eltérésben, amelyet az AUCG jelzett: [F(2,43) = 3.76, p = .03, h2p = .149]: Az inaktív csoport szignifikánsan magasabb stressz reaktivitást mutatott, mint a nagyon aktív csoport (p = .01) és trendet figyeltek meg ezen irányban a közepesen aktív csoporttal való összehasonlításkor is (p = .07). A két aktív csoport nem tért el egymástól (p = .49). Stressz felépülés: a felépüléshez szükséges idő szintén eltért a három csoportban F(2,43) = 5.64, p = .01, n2p = .208: a nagyon aktív nők pulzusszáma szignifikánsan gyorsabban csökkent le, mint a közepesen aktív (p = .02) és az inaktív nőké (p = .002), de nem volt az utóbbi két csoport között különbség. A felépülési idővel ellentétben nem volt szignifikáns eltérés a felépülés gyorsaságában F(2,43) =1.17, p = .32.

Kortizolválasz a stresszre

N=31 nőt teszteltek a menstruációs ciklus 2. két hetében (10 inaktív, 11 közepesen altív és 10 nagyon aktív). Azonban 6 nő nem mutatott koritzolemelkedést a stresszor hatására, így őket nem-reagálókként jelölték (2 inaktív, 3 közepesen aktít és 1 nagyon aktív). Az elemzések eredményei a nem-ragálókat belevéve és anélkül is ugyanolyan szignifikanciát mutattak. Itt csak a reagálók eredményeit közlik.

Szignifikáns különbség volt a kortizol szintben az első nyálminta véletekor F(2,22) = 5.68, p = .01, h2p = .340: A legmagasabb kortizol szintet az inaktív csoportban találták, és ez szignifikánsan eltért a közepesen aktív és a nagyon aktív csoport eredményeitől, de az uttóbbi kettő nem mutatott szignifikáns különbséget. A csoportok kortizolszintje nem mutatott szignifikáns eltérést a további minták vételekor. Az idő szignifikáns főhatása F(1.4,29.9) = 16.46, p < .001, h2p = .428 megmutatja, hogy a TSST-G szignifikáns növekedést váltott ki a kortizolszintben. Stressz reaktivitás: Az AUCG összehasonlítása (1-3 nyálminta) megmutatja, hogy a három csoport eltért a stressz reaktivitásban [F(2,22) 1⁄4 4.47, p 1⁄4 .02, n2p = .289, amely szerint az inaktív csoport szignifikánsan magasabb endokrin stressz reaktivitást mutat, mint a közepesen aktív csoport (p=.02) és a nagyon aktív csoport (p=.01), míg a két utóbbi csooport között nem volt különbség. Stressz felépülés: Nem volt különbség a 3 csoport között, F(2,22) = 1.03, p = .37.

Pszichológiai válaszok a stresszre

A stressznek való kitevés előtt a három csoprot nem mutatott különbséget a trait szorongásban [F(2,44) = 0.90, p = .42], a nyugodtságban [F(2,44) = 0.22, p = .80], és a hangulatban [F(2,44) = 0.61, p = .55]. Így ugyanazok a baseline szintek feltételezhetők. State szorongás: A pszichoszociális stresszornak való kitettség szignifikáns emelkedést eredményezett a state szorongásban a csoportok között (main effect of time: F(1,44) = 53.14, p < .001, h2p =.547), de a három csoport nem adott különböző válaszokat a stresszorra (no time by group interaction effect: F(2,44) = 1.24, p = .30), és nem tért el az átlagos state szorongás szintjük sem (no main effect of group: F(2,44) = 0.73, p = .49). Nyugodtság: A streszsnek való kitettség után a nyugodtság szignifikánsan csökkent a csoportokban (main effect of time: F(1,44) = 25.38, p < .001, n2p = .366); azonban nem szignifikán idő X csoport interakció, F(2,44) = 0.53, p = .59, vagy csoport főhatás, F(2,44) = 0.76, p = .47. Hangulat: A stresszor szignifikánsan rontotta a hangulatot (main effect of time: F(1,44) = 57.10, p < .001, h2p = .565). Továbbá szignifikáns idő X csoport interakciót találtak, F(2,44) = 3.60, p = .04, h2p = .140, ahol a további analízis megmutatta, hogy a nagyon aktív csoport hangulata szignifikánsan nagyobb romlást mutatott, mint az inaktív csoport hangulata (p = .01); a közepesen aktív csoportnál trendet találtak, amely szerint a magasabb hangulatcsökkenés figyelető meg a közepesen aktív, mint az inaktív csoportban (p=.06). A két időpont közötti átlagok nem különböztek a csoportok között (p=.26).

Diszkusszió

Ez az első olyan kutatás, amely a különböző szintű aktivitást és a pszichoszociális stresszválaszokat vizsgálja egy standardizált pszichoszociális stresszorra (TSST-G) fiatal nőknél. A fő eredmények a következők: mindhárom csoportban megfigyelhető volt, hogy a TSST-G szignifikáns pulzusszám, kortizol és state szorongás szintet eredményezett,  míg a hangulatban és a nyugodtságban szignifikáns romlást találtak. Továbbá a hipotézisnek megfelelően a válaszadási minta a pszichoszociális stresszválaszoknál eltért a 3 csoport között, pontosabban alacsonyabb pszichoszociális stresszt figyeltek meg az aktív csoportokban. Ezen felül az elvárásoknak ellentmondva, a pszichológai stresszválaszok nem egyenlítették ki a fiziológiai stresszválaszokat, mivel a fizikailag aktívabb csoportok még magasabb pszichológia stresszt mutattak a hangulatváltozás területén. Továbbá az eredmények nem támogatták a feltételezést, ami szerint különbség van az érzékenységben az SNS és a HPA tengely között (Rimmele et al., 2009), mibel a közepesen aktív csoport eredményei hasonlítottak a nagyon aktív csoport eredményeihez a kardiovaszkuláris és az endokrin válaszokban. A

Fiziológiai stressz indikátorok

A pulzusszámnál talált eredmények azt igazolják a nőknél, amit a férfiaknál is igazoltak (Rimmele et al., 2009). Stressznek való kitettség közben a pulzusszám reaktivitás szignifikánsan eltért a 3 csoportban, a legalacsonyabb pulzusszámot pedig a nagyon aktív nőknél mérték, őket követték a közepesen aktívak, majd a legmagasabb pulzusszámot az inaktív csoport mutatta. Ez az eredmény támogatja a CSA feltételezését, miszerint a nőknél: a személyek, akiknél magasabb szintű fizikai aktivitás jellemző, csökkent kardivaszkuláris stresszreakciót mutatnak pszichoszociális stressz hatására. A nagyon aktívan edző nőknél a CSA hipotézis szintén bizonyításra került a pulzusszám felépülés szempontjából: ezen nők szignifikánsan gyorsabb felépülési időt mutattak, mint a közepesen aktív vagy az inaktív csoport tagjai. Azonban a pulzusszám felépülés gyorsaságában nem volt eltérés a csoportok között. Így a pulzusszám felépülés idejét és gyorsaságát nézve az eredmények nem egyértelműek, ahogyan a szakirodalom sem az ebben a témában. Jackson és Dishman (2006) meta-analízise és Frocier et al. (2006) szerint a rendszeres testedzés kapcsolatban áll a jobb stresszből való felépülési képességgel, Rimmele et al. (2009) mégsem talál szignifikáns különbséget a csoportok közöt felépülési sebességben. Ez megmutatja, hogy a felmérési probléma van jelen: a különböző stresszválasz indikátorok használata nem kongruens eredményekhez vezethet.

Az eredmények megerősítik a kapcsolatot a fizikai edzés és az endokrin válaszok között: a fizikailag inaktív nők szignifikánsan magasabb kortizol reaktivitást mutattak, mint az aktívak. Ez az eredmény megegyezik a Traustadóttir et al. (2005) által talált eredményekkel idős nőknél és a Rimmele et al. (2007, 2009) kutatás eredményeivel férfiaknál. Long (1991) és Summer et al. (20999) ellenétes eredményeket talált, de ezen kutatásokban a stresszt nem standardizált és validált stresszorokkal idézték elő. A jelen eredményekben a nagyon aktív és a közepesen aktív csoportok szignifikánsan alacsonyabb kortizolválaszt adtak, mint az inaktív csoport. A nőkre nézve ezen eredmények ellentétesen a Rimmele et al. (2009) által találtakkal, aki megmutta, hogy csak a jelentősen emelkedett aktivitási szint (pl. élsportolók), és a fokozatos emelkedés pedig nem okoz szignifikáns HPA tengely válasz adaptációt, amely más stresszorokra is általánosítható. Jelen adatok nem támogatják ezt az eredményt. Helyette bizinyítékot nyújtanak egy fokozatos endokrin válaszra a növekvő fizikai edzés hatására: a résztvevők akik heti 2-6 órat edzenek csökkent endokrin stresszválaszt mutatnak, ahogy azt a CSA feltételezi. Rimmele et al. (2009) eredményeihez hasonlóan a kortizol felépülés jelen kutatásban nem különbözött a 3 csoport között. Azonban ezek a nem szignifikáns különbségek  a kortizol felépülésben lehetségesen nem tükrözik a mérési problémákat: az állandó mérési pontok a nyál kortizol tartalmára egyrészről késleltette a kortizol választ, másrészről a kortizol felépülés vizsgálata kevésbé volt pontos, mint a pulzusszám vizsgálata.

Két limitációt kell számításba venni az eredmények kortizolreaktivitás értelmezésénél: először is csak 31 nőt találtak megfelelőnek, hogy kortizolanalízist végezzenek velük, akik közül 6-an nem mutattak kortizol emelkedést, amikor bemutatták nekik a stresszort. Ez a létszámcsökkenés csökkenti a statisztikai erőt is. Mivel nagy hatást találtak a kortizol reaktivitásnál, a post-hoc analízis megmutatta, hogy ezen paraméter ereje .77. Azonban kismértékű kortizol aktivitást lehetségesen azért nem találtak, mert nem volt megfelelő a statisztikai erő. Másodszor a csoportok kortizol szintje már az első nyálminta levételénél is szignifikánsan eltért. Ez a különbség nem várt volt, és nehezen magyarázható. A pulzusszámmal ellentétben, a rendszeres fizikai edzés nem vezet általánosan csökkent kortizol szinthez, bár az akut testedzés stimulálja a kortizolfelszabadulást (Duclos és Tabarin, 2011). Mivel a csoportok kortizol szintje konvergált az idő előrehaladtával és nem mutatott szignifikáns különséget az utolsó nyálminta levételénél, általános baseline különbség a csoportok között nem valószínű. Inkább azt feltételezik, hogy az első nyálmintát túl hamar vették le:  ebben az időpontban a nők már tudták, hogy egy stresszes feladat következik és már 45 perce tartott a részvétel a vizsgálatban. Az anticipált stressz lehetségesen a kortizolszint emelkedéséhez vezetett. Ha az inaktív nők magasabb endokrin stresszválaszt mutatnak általánosan, ez az anticipált stresszre is igaz lehet. Gaab, Rohleder, Nater, and Ehlert (2005) eredményei támogatják a feltételezést, miszerint a TSST anticipált stresszt vált ki, és ennekeredményeként emelkedett kortizolszintet már a teszt kezdete előtt. Azonban mivel az inaktív férfi résztvevők Rimmele et al., (2007, 2009) vizsgálatában nem mutattak emelkedett kortizolszintet a TSST előtt, bizonytalan marad, hogy az eredmények eltérőek a nők esetében, vagy a kutatási artifact volt.

Pszichológai stressz indikátorok

Mindhárom csoportban a szorongás, a nyugdtság és a hangulat romlott a stressz hatására. Azonban szignifikáns különbséget a csoportok között csak a hangulatban találtak: A nagyon aktív nők hangulata és kisebb mértékben a közepesen aktívak hangulata is jobban romlott a stressz hatására, mint az inaktív nőké. Erre az eredményre nem számítottak, mert kutatások azt mutatták, hogy az inaktív nőknél nagyobb fokú hangulatromlás várható (Rimmele et al., 2007). Mi lehet ennek a pszichológiai és fiziológiai stressz közötti disszociációnak az oka? Campbell és Ehlert (2012) megmutatták, hogy a fiziológiai és a pszichológiai stressz nem kapcsolódnak össze automatikusan: szignifikáns korreláció van az érzékelt érzelmi stressz változók és a fiziológiai válaszok között, amelyet a pulzusszámmal és nyál kortizolszintjének mérésével állapítottak meg a 49 vizsgált TSST kutatás 30%-ában. Strahler, Kirschbaum, és Rohleder (2011) továbbá azt találta, hogy negatív assziciációk vannak a fiziológiai és pszichológiai stresszválaszok között: táncverseny előtt és közben az idősebb táncosok magasabb endokrin stresszválaszt mutattak, de kevesebb pszichológiai stresszről számoltak be, mint a fiatalabb táncosok. A jelen eredményekre nézve, feltételezhető, hogy a stressz feladaton nyújtott jó teljesítmény relevánsabb a fizikailag aktív nőknél, mivel a sportba való részvétel kapcsolódik a versenyzéshez és az eredmények motivációjához (Wartenberg & McCutcheon, 1998). Mivel jobban versenyszelleműek és motiváltak, az aktív nők fontosabbnak tarthatták, hogy jól teljesítsenek, mint a csoport többi résztvevője a stressz feladaton. Ezért, az aktív nők nagyobb pszichológiai stresszt tapasztalhattak, míg a fiziológia stresszválaszaik – a CSA hatások miatt – kevésbé érintettek maradtak. Azonban ez a feltételezést nem támogatja Rimmele et al. (2009) kutatása: bár az élsportolók és az amatőrök magasabb versenyszellemet mutattak, mint a nem edző férfiak, nem volt disszociáció a fiziológiai és a pszichológiai stresszválaszok között.

Tovább kell vizsgálni ezt a disszociációt a fizológiai és a pszichológiai stresszválaszok között, amelyet ez a kutatás talált. Meg kell vizsgálni, hogy az eredményeket a nemi különségek befolyásolták-e, hogy a stresszfeladat megfelelő volt-e és a moderátor változókat.

Erősségek és limitációk

A kutatás bemutatja a kapcsolatot a testedzés és a stresszválaszok között fiatal nőknél. Egy standardizált pszichoszociális stresszor (TSST-G) használatával megmérték a fizológiai és pszichológiai stresszválaszokat három csoportban, amely lehetővé tette az eredmények férfiak eredményeivel való összehasonlítását. Az eremények megmutatják, hogy a CSA hipotézis validált pszichoszociális, de nem fiziológiai stresszválaszoknál nőkben – egy érdekes eredmény, amely több kivizsgálásra szorul. Azonban az adatok keresztmetszetiek voltak, így áltálos következtetések nem vonhatók le. Longitudinális kísérletekre van szükség, amelyek manipulálják a rendszeres testedzés változóját, hogy tisztázzák ezen eredményeket. Az sem világos a fizikai edzés vagy a fizikai fittség az, ami at eredményeket magyarázhatja. Ezenfelül az eredmények általánosíthatósága kismértékű, mert a résztvevők csak fiatal, egészséges nők voltak, akik magasan iskolázottak voltak – a kutatás kiterjesztése más csoportokra és klinikai mintára további eredményeket szolgáltatna az életkor, a nem, és más faktorok hatásairól. Összességében a kutatás kihangsúlyozza a standardizált stressz protokollok és mérések fontosságát az adatok értelmezésére és az eredmények összehasonlításának segítésére.