Segítségkeresés és mentál-egészségügyi szolgáltatás igénybevétele öngyilkossági gondolatokkal rendelkező egyetemisták körében

Segítségkeresés és mentál-egészségügyi szolgáltatás igénybevétele öngyilkossági gondolatokkal rendelkező egyetemisták körében

Arria, A. M., Winick, E. R., Garnier-Dykstra, L. M., Vincent, K. B., Caldeira, K. M., Wilcox, H. C., & O’Grady, K. E. (2011). Help Seeking and Mental Health Service Utilization Among College Students With a History of Suicide Ideation. Psychiatric Services, 62(12), 1510–1513.

Készítette: Király Barbara

Absztrakt

Az öngyilkosság továbbra is vezető halálok az Egyesült Államokban, különösképpen a fiatal felnőttek és egyetemisták között. Közülük tízből egy öngyilkosságot is fontolgatott az elmúlt évben és mintegy 1-2%-uk kísérletet is tett ennek megvalósítására. Az öngyilkossági gondolatokra néha, mint átmeneti jelenségre tekintünk a fiataloknál, holott epidemiológiai bizonyítékok is jelzik, hogy az ilyesfajta serdülőkori gondolatok gyakran felnőttkorban is visszatérnek. Az egyetemi tanácsadó központ igazgatóinak megfigyelése szerint az utóbbi időben növekedett a súlyos mentális zavarokat mutató egyetemisták száma, beleértve az öngyilkossági hajlamot is.

Sajnálatos módon az Egyesült Államokbeli serdülők közül mindössze 28%-a az öngyilkosságot fontolgatóknak részesült tanácsadói  ellátásban az elmúlt évben. A segítségkérés mértéke hasonlóan alacsony az öngyilkos ideákkal rendelkező egyetemisták között, főleg az olyan általuk említett visszatartó erők miatt, mint az önálló problémamegoldás igénye, a félelem attól, hogy mások mit gondolnának, a mentál-egészségügyi ellátásról való negatív elképzelések és az ahhoz való negatív viszonyulás, valamint a stigmatizáció miatt.

A segítségkeresés, segítségkérés magában foglalhatja mind a formális professzionális kezelést, mind pedig az informális segítséget (pl.: barátok, család, más nem szakmai források). Néhány tanulmány már vizsgálta az informális segítségkeresést fiatal felnőttek körében. Ausztrál kutatók fiatalokat kérdeztek olyan aktuális problémákról, amit jelentős distresszt okoztak és azt találták, hogy a tanulók sokkal szívesebben kerestek informális segítséget, mint professzionálist.

Jelen tanulmány egy kevéssé vizsgált populációra fókuszált - olyan egyetemistákra, akik egész életükben öngyilkossági gondolatokkal rendelkeztek – és ehhez egy újszerű élettörténeti interjús módszert használtak, hogy a segítségkereső viselkedés széles skáláját tudják megragadni.

Módszerek

Ez a tanulmány a College Life Study (CLS) egy kiegészítése. A longitudinális dizájnú tanulmány az egészséget veszélyeztető magatartást vizsgálta 1253 első éves diáknál, évi rendszerességgel.

A Beck Depression Inventory (BDI) kitöltése után, a mintaszám 182 alkalmas résztvevőre szűkült, ezzel kiszűrve azokat, akiknek minimum egyszer, de akár élettörténetükben korábban többször is voltak öngyilkos gondolataik.

A kifejlesztett és tesztelt új interjú azokról az időszakokról is kérdezte a résztvevőket, mikor bármilyen jellegű segítségre vagy kezelésre szorultak a tágan értelmezett ”pszichológiai distressz” által okozott problémáik kapcsán.

Példakérdés: „Hányszor gondolta valaha Ön vagy más személy, hogy segítségre vagy kezelésre lenne szüksége az érzelmi, idegi vagy lelki eredetű problémáival kapcsolatban?”

A segítségkereséssel kapcsolatos adatok kétértékű változóban lettek meghatározva, mely az informális segítség és a professzionális kezelések minden típusát lefedték.

A 4, éves szintű CLS értékelés során kapott átlag BDI pontszámot a depresszió súlyosságának mutatójaként használták. A lehetséges pontszámok 0-tól 63-ig terjedtek. A magasabb pontszámok több depresszív tünetet jelöltek.

Az alap tanulmány - melyet jelen tanulmány kiegészít - demográfiai jellemzőiben felmérték többek között a nemet és önbevallásos alapon a faji hova tartozást is. A szocioökonómiai státuszt (SES) a résztvevő személyek állandó lakhelyének irányítószáma segítségével, a nyilvánosan elérhető bruttó jövedelemi adatok átlaga alapján határozták meg.

Eredmények

Jelen kiegészítő tanulmányban azt találták, hogy a hosszabb tartamú pszichológiai distressz epizódokat felmérve a legtöbb résztvevő (96%; n=151) minimum egy ilyen epizódról számolt be. Majdnem két harmaduk (62%; n=94) serdülőkorban élte át az első ilyen epizódját. A többség, (88%; n=133) az egyetem megkezdése után, 52%-uk pedig mind serdülőkorban, mind pedig az egyetem alatt tapasztalt ilyen epizódot. Jelentős fokú kontinuitás volt megfigyelhető a serdülőkorban és a fiatal felnőttkorban tapasztalható epizódok között: 59%-a a fiatal felnőtteknek már korábban is tapasztalt legalább egy ilyen epizódot serdülőkorban.

A kezelés keresésének valószínűsége – attól függetlenül, hogy melyik életszakaszban érte a résztvevőt distressz - hasonló volt a két csoportnál (serdülőkorban: 66%; fiatal felnőttkorban: 65%, p=.84). Összességében 73%-uk (n=110) kapott kezelést, 87%-uk (n=131kapott informális segítséget és 61% (n=92) részesült mindkettőben. Azon 78 személy között, akik mind serdülő-, mind pedig fiatal felnőtt korban tapasztaltak distresszes epizódokat, a fiatal felnőtt korban ismételten jelentkező epizód(ok) alkalmával szignifikánsan nagyobb arányban igényeltek kezelést azok, akik már serdülőkorban is részesültek kezelésben, azon személyekhez képest, akik ilyesfajta segítséget nem kaptak (39/48=81% vs. 14/30=47%; p=.001).

Az epizódok jelenlétét leggyakrabban stresszes életeseményekkel magyarázták az informális segítséget kérő résztvevők, hasonlóan azokhoz, akik kezelésben részesültek, illetve akik nem (71% vs. 80%). Mind a depresszió (66% vs. 33%), mind pedig a szorongás (21% vs. 5%) pozitív összefüggésben állt a kezelések igénybevételével (mindkét esetben p<.05). Sem alkohol/droghasználat érintettség, sem pedig a BDI pontszámok között nem volt összefüggés a kezelés keresésre való hajlandóság tekintetében.

Azon 149 személy közül, akik segítségért fordultak, 65%-uk a családjától, 54% barátokról, 38%-uk magán pszichiátertől és 33% magán pszichológustól kérte azt. Az elterjedt elképzelés ellenére, miszerint az Internet gyakran segélyforrásként szolgál a fiatal felnőttek számára, csak kevesen használták segítség keresés céljára (Internetes kutatás 9%; Internetes csoport 1%). Egyéb informális segélyforrásként említették még a párjukat (23%), más megbízható felnőtt személyt (13%), önsegítő könyveket (6%), az egyházat, papságot (4%), az imát/vallást lü(3%) és a könyvekben való kutatást (1%). Más formális segítség forrásaként jelölték meg a magán orvost (11%), a magán szociálismunkást (10%), a kórházat (9%), más magán szakembert (9%), az ügyeletet (6%), a segítő csoportot (5%), a tanácsadót (3%), a törvényi végrehajtó szerveket (3%), a drog/alkohol klinikát (2%) és mentál-egészségügyi klinikát (2%). A telefonos segélyszolgálatok és a bentlakásos kórházi kezelések keresése ritka volt (mindkét esetben 1%). A 133 személy (88%) közül, akik az egyetem alatt tapasztaltak distressz epizódot, kevesebb, mint a felük (42%; n=56) fért hozzá az egyetem által biztosított segélyforrásokhoz.

Diszkusszió

Ebben a retrospektív tanulmányban az öngyilkossági gondolatokkal rendelkező egyetemisták 73%-a legalább egyszer igénybe vett valamilyen segítséget a pszichológiai distresszes epizódja alkalmával.

A tanulmány két legjelentősebb felfedezést is tett. Elsőként azt találták, hogy a fiatal felnőtteknél megjelenő epizódok  59%-a a korábban tapasztalt pszichológiai distressz epizódokból következett, így a serdülőkorban és fiatal felnőttkorban megjelenő epizód vagy epizódok nagyfokú összefüggést mutatnak.

Emellett fontos felfedezés volt az is, hogy azon személyek közül - akiknél az egyetem megkezdése óta jelen voltak öngyilkossági gondolatok - 44% nem keresett kezelést, megoldást ez idő alatt.

A szülők szerepére is rávilágított a tanulmány, mely szerint ők lehetnek a segítségkeresés, segítségkérés és a megfelelő kezelés megtalálásának fő csatornái. Ők nyomon tudják követni a fiatalok élettörténetét egészen gyermekkortól és a későbbiekben is bátorítani tudják őket arra, hogy rendszeres önvizsgálatot, úgymond ”ellenőrzést” tartsanak.

Ettől függetlenül a szülőknek is több bizonyíték alapú információra lenne szükségük, hogy mit is várhatnak az olyan gyerekektől, akiknek serdülőkorukban már voltak öngyilkossággal kapcsolatos gondolataik, valamint hogy hogyan gyakorolják a problémára irányuló fokozott figyelmet a megterhelő időszakokban. A szülők profitálhatnak az olyan innovatív módszerekből is, mint az AFSP (American Foundation for Suicide Prevention) interaktív szűrő programja, melyben az öngyilkosság kockázatát mérik fel a diákoknál és azonosítják azokat, akik veszélyeztetettek.

A tanulmány limitációi közé tartozik a bizonytalan általánosíthatóság, valamint az, hogy a néhány összehasonlító elemzéshez szükséges minta elemszám nem teljesült (például: átmeneti vs. ismétlődő öngyilkossági gondolatok; korai vs. késői megjelenés). A későbbi kutatásokban fel kellene becsülni a serdülőkori kezelési tapasztalatok későbbi (egyetemi időszak alatti) eredményeinek bejósolhatósági értékét.