Hipertónia-tüneteket  magyarázó hiedelmek megjelenését vizsgáló longitudinális tanulmány

Granados-Gámez, G., Roales-Nieto, J. G., Gil-Luciano, A., Moreno-San Pedro, E., & Márquez-Hernández, V. V. (2015). A longitudinal study of symptoms beliefs in hypertension. International Journal of Clinical and Health Psychology,15(3), 200-207.

Készítette: Papp Lilla

Absztrakt

A longitudinális kutatás a magas vérnyomás diagnózisa és az azóta eltelt idő alatt megjelenő tüneteket magyarázó hiedelmek megjelenését, azok arányát, vizsgálta. A hipertóniában szenvedő betegek mintaválasztása random módon történt (67% nő, átlagéletkor 53.27 év, 20-65 éves betegek), négy csoportba sorolták őket a diagnózis óta eltelt idő szerint. Volt minden beteg esetében (N=171) kezdeti és végső értékelés (12 hónappal később), illetve azon betegeket, akik kezdetben nem számoltak be magyarázó hiedelmekről (n=57), követéses vizsgálatban kérdezték ki a későbbiekben. Az eredmények azt mutatták, hogy a kezdetekkor 56% számolt be a tünetekkel összefüggő hiedelmekről, ami a végső értékelés esetében 77%-ra nőtt. Szignifikáns eredményt (p<0,001) találtak azon két csoport között, akiknél hosszabb ideje fennállt a betegség, és akik újként kapták a hipertónia diagnózisát. A közelmúltban diagnosztizáltak esetében a diagnózist követő egy év volt kritikus a hiedelmek megjelenésének tekintetében a longitudinális vizsgálat szerint, mely időszak a prevenció alkalmazásában mutathat jelentékenységet. Az egészségügyi szakembereknek figyelmet kell fordítani a hiedelmek megjelenésére, mert a kezelés szabályainak betartását, az együttműködés mértékét azaz az adherenciát, azok negatívan befolyásolhatják.

Bevezető

A fejlett országok vezető halálokai között szerepelnek a szív- és érrendszeri problémák és agyi történések, melyek hátterében fő kockázati tényezőként az artériás hipertónia áll. Artériás hipertónia definíciója szerint > 140 Hgmm szisztolés és > 90 Hgmm diasztolés vérnyomás értékek értendők. Bár rendelkezésre állnak hatékony kezelési módok a magas vérnyomás tekintetében, a betegek mégis kis számban tartják be a feltételeiket. Számos faktor kapcsolatban áll a betegséghiedelmekkel és a betegségészleléssel, melyek az adherenciával,  a kezeléssel való helytelen együttműködéssel, mutatnak összefüggést.

Annak ellenére, hogy a magas vérnyomás tünetmentes állapotnak tekinthető, több tanulmány vizsgálja a ’70-es évek óta a betegek hiedelmeit a magas vérnyomással kapcsolatban. A jelentkező tünetek és a vérnyomás közötti kapcsolatot néhány vizsgálat feltárta ugyan, viszont egyes vizsgálatok nem találtak kapcsolatot, ezek úgy vélik, nincsenek speciális tünetek, melyek alapján a betegek vérnyomásukat megbecsülhetnék. A hangulati állapot, a tapasztalt tünetek és a szisztolés nyomás ingadozása között szintén nem tártak fel egyes tanulmányok kapcsolatot (Baumann & Leventhal, 1985; Brondolo et al., 1999; Kottke et al., 1979).

Más vizsgálatok szerint (Kruszewski, Bieniaszewski, & Krupa-Wojciechowska, 2000; Meyer, Leventhal, & Gutman, 1985) viszont a betegek magas százaléka vett részt a későbbi kezelésben, ha úgy gondolták, hipertóniájuk miatt tüneteket észlelnek. A viselkedésnek ez a mintázata megzavarhatja azonban a kezelést, hiszen ez hamis tünetek hiedelmét tartalmazza. Tanulmányok kimutatták, hogy azok százalékos aránya, akik magas vérnyomásban szenvedtek és így vélekedtek, azaz vérnyomásukat a tünetek alapján becsülték meg, idővel 50%-ról 92%-ra változott (Cantillon et al., 1997; Kjellgren et al., 1998).

A hipertóniához kapcsolódó tünetekhez kötődő hiedelmek negatívan befolyásolhatják a betegek gyógyszerszedési hajlandóságát. Vizsgálatok szerint pedig a betegségekkel kapcsolatos ismeretek adása és fejlesztése fontos szerepet tölt be az adherencia javításában. Kockázatot jelenthet, ha a betegek a tüneteket a magas vérnyomással kapcsolják össze, mert akár maguk változtatnak a kezelésen vagy éppen fordítva, a tünetek hiányát akként értelmezik, hogy vérnyomásuk (BP – blood pressure) ellenőrzött. Granados és mtsai (2007) 163 fő gyógyszeres kezelését vizsgálták hipertóniában, majd azt találták, akiknek ilyen hiedelmeik voltak a tünetekről, ők a kezelésük betartását illetően problémákról számoltak be (55.5%), azokhoz képest, mint akiknek tüneteikről nem voltak ilyen jellegű hiedelmeik (25.7%). A kapcsolat szignifikáns volt az adherencia hiánya és a tünetek észlelése, hiedelme között (p <0,01), a relatív kockázata pedig a kezelés betartásában jelentkező hiányosságoknak 2.15 volt. Egy újabb tanulmány szerint azonban, ha módosítunk a hamis tünetek hiedelmén, egy visszajelzésen alapuló eljárással, javíthatunk az együttműködésen (RoalesNieto, Granados, és Márquez, 2014). Habár a hiedelmek és a betegség idejének fennállása közötti kapcsolatot nem sikerült feltárni. Egy longitudinális tanulmány volt csupán, mely szerint 65 újként diagnosztizált hipertóniás beteg 71%-nak voltak hamis tüneti hiedelmei (pl. fejfájás, kipirult arc, heves szívdobogás) kezdetben, mely érték 92%-ra nőtt hat hónapos utánkövetés alatt a kezelés során.

A fő vizsgálati cél itt az volt, hogy egy longitudinális design szerint a tünetekkel kapcsolatos hiedelmeket, hipertóniás betegek körében felmérjék, illetve megvizsgálják a hiedelmek és a kezelési idő közötti kapcsolatot, melyek fontos információt nyújthatnak a betegekről az egészségügyben dolgozók számára is.

Módszer

A vizsgálatot Almería (Spanyolország) városában, egy alapellátási központban végezték, ahol rendszeres orvosi ellátásban részesültek a hipertóniás betegek. A vizsgálati személyek közé 18 év alatti és 65 év feletti személyeket nem választottak, illetve azokat is kizárták, akik más fizikai (pl. diabetes mellitus, asztma, szív- és érrendszeri megbetegedések, dyslipidaemia) vagy mentális betegségben is szenvedtek. A kiválasztott hipertóniás betegcsoportból (342 fő) 171 fő volt így alkalmas a vizsgálatra, további 33 fő végül nem vállalta a részvételt. Tájékoztatták előre a betegeket, hogy a vizsgálat célja, betegségükkel kapcsolatos tapasztalataiknak jobb megértése. A vizsgálati személyeket négy csoportra osztották aszerint, mikor kapták meg diagnózisukat: (G1) – újonnan kapták (3 hónapnál nem régebben), (G2) – diagnózis 4-12 hónapja, (G3) – 13 hónap és 2 év között, (G4) – több, mint két éve diagnosztizálták őket. Interjú révén kaptak a kutatók információkat a betegek hiedelmeiről, az elsőt a vizsgálat indulásakor, a végső értékelést 12 hónappal később. Tünetekkel kapcsolatos hiedelemnek tekintették, ha a beteg említett összefüggést az általa körülírt tünetei és magas vérnyomása között.

Az interjú egy három szakaszos protokoll szerint haladt: 1. – „Mit gondol, meg tudja állapítani, ha magas a vérnyomása?”. Ha itt a válasz negatív, nem folytatják tovább a kérdéseket, a beteg „nem-tüneti”. 2. – „Honnan tudja megállapítani, hogy magas a vérnyomása?”. Ha a válasz nincs kapcsolatban tüneteivel (mert pl. mérés alapján), a beteget nem kérdezték tovább, „nem-tünetinek” nyilvánítottak. 3. – „Tüneti” címkét kaptak azok a betegek, akik idáig eljutottak, nekik a tünetek intenzitására, gyakoriságára, típusára vonatkozó további kérdéseket tettek fel. Akik kezdetben nem számoltak be tünetekről, őket is utánkövették (általában a rendszeres orvosi kontroll alkalmával, kb. háromhavonta).

Eredmények

A mintába 171 fő hipertóniás beteg (67% nő) került, átlagéletkor 53.27 év (SD=10.62), a betegek mindegyike vérnyomáscsökkentő gyógyszerrel kezelt. A kezdeti értékelés szerint 96 főt (56%) minősitették „tünetinek”, 75 fő (44%) pedig a „nem-tüneti” csoportba került. Utóbbi csoportban nem volt szignifikáns különbség a betegek tüneti hiedelmei, kora és neme között. A végső értékelés szerint azonban a „tüneti” csoportba tartozók száma emelkedett 132 főre (77%), mely szignifikáns változásnak tekinthető (p <0,001). Akik a kezdeti értékelés alapján „tüneti” betegnek minősültek, ők a végső értékelés során is mind ugyanabba a csoportba kerültek. A betegek által jelentett fő tünetek között megjelent a fejfájás (88% a „tüneti” betegeknél), szédülés (57%), idegesség (52%), tachycardia (15%), és kipirultság (11%), továbbá minden beteg beszámolt több mint egy tünetről.

Legnagyobb változás a kezdeti és a végső értékelés között a G1 és G2 csoportokban találtak, akik még rövid ideje kapták meg a diagnózist. G1 csoportban a kezdeti értékelésnél 22% volt „tüneti” beteg, a végső értékelésnél azonban ez 78%-ra emelkedett, ami a legnagyobb mértékű változás volt (p <0,001). G2 csoportban ez a növekedés 33%-ról 67%-ra változott (p <0,01). G3 és G4 csoportokban azonban nem találtak szignifikáns változásokat. Az előzetes értékelés több szignifikáns különbséget jelzett az egyes csoportokban: G1 és G3 között (p <0,01), G1 és G4 (p <0,01) között, de nem volt G1 és G2 (p = 0,62) között. Valamint jelentős különbséget találtak G2 és G3 (p <0,05), és G2 és G4 (p <0,01) között. A végső értékelés során nem találtak ilyen szignifikáns különbségeket, de elmondható, hogy a többségnél jelentkeztek tünetekre vonatkozó vélekedések.

A tünetek időbeli megjelenését azoknál tudták vizsgálni, akik „nem-tüneti” besorolást kaptak a kezdeti értékeléskor, ők G1 és G2 csoportba tartoztak. 3, 6, 9 hónapokban is vizsgálták őket, a végső értékelést megelőzően. G1 csoportban a kezdeti és a 3. havi (p <0,05) és a 6. havi vizsgálati eredmény (p <0,001) szignifikáns különbséget hozott, de a 6. havi és a végleges értékelés nem. G2 csoportban szignifikáns különbség csak a kezdeti és a 3. havi eredmény (p <0,05) között volt.

Diszkusszió

Ez a longitudinális tanulmány a vérnyomás és a tünetekhez kapcsolódó hiedelmek összefüggéseit vizsgálta. A korábbi kutatásokhoz képest, az utánkövetésnek köszönhetően, lehetőséget nyújt betekinteni, időben mikor jelennek meg a tüneti hiedelmek. Az eredmények azt jelzik, hogy a „tüneti” betegek emelkedése azokban a csoportokban volt szignifikánsan magas, akiknél időben nem régen diagnosztizálták a hipertóniát (G1 és G2).

Az eredmények összhangban állnak a korábbi tanulmányokkal (pl. Kjellgren és mtsai., 1998; Kruszewski et al., 2000), mely jelzi, hogy fontos ennek a jelenségnek a figyelembevétele, amely az alapján, hogy a betegek azt hiszik, tüneteik szerint képesek vérnyomásuk becslésére, egy hamis szabályozás révén befolyásolják betegségük kezelésének szabályainak betartását, adherenciáját. Más esetekben pedig ez a hamis szabályozás azt eredményezheti, hogy a betegek, tünetek hiányában a BP értéket normálisnak tekintik, és a kezeléshez való adherencia csökken (Granados & Roales-Nieto, 2005, 2007).

A kutatási eredmények szerint a diagnózis óta eltelt idő jelentékeny faktor lehet a tünetekről való hiedelmek kialakulásában. A kezdeti értékeléskor vannak különbségek a csoportok között a tüneti hiedelmek tekintetében, mely mutatja, hogy a hosszabb kórelőzmény a hiedelmek valószínűségének megjelenését megemeli. Minél nagyobb a diagnózis óta eltelt idő, annál nagyobb különbségek jelennek meg a hiedelmek jelenlétét illetően a csoportok között. Különösen a G1 csoport elemzése teszi lehetővé annak a megállapítását, hogy a diagnózist követő első év kritikus periódus a tüneti hiedelmek tekintetében. Ezt indirekt módon igazolja, hogy G3 és G4 csoportokban nincs nagy különbség a tünetekről szóló hiedelmek megjelenését figyelembe véve. Egy év elteltével ezeknek a vélekedéseknek a megjelenése szinte elhanyagolható, hiszen G1 és G2 végső és G3 kezdeti értékelésekor nincs szignifikáns különbség.

Az okok, amiért ebben a kritikus időszakban jelennek meg a tüneti hiedelmek, nem egyértelműek, ezek vizsgálatához további kutatásokra lenne szükség. Mindenesetre tekinthető az emberi tapasztalat logikus elképzelésének, hogy egy betegséghez, kóros állapothoz (itt hipertónia) tünetek társulnak. A hipotézis szerint, azaz hogy általános felfogás az, hogy a tünetek a betegségek indikátorai, segít képessé tenni a beteget, hogy monitorozza önmagát, és értékelje testi tüneteit, szervezetének állapotát (Leventhal, Nerenz, és Steele, 1984). Baumann és Leventhal (1985) értelmezésében ez a „józan ész” logikája a szociális tanulás eredményeként jön létre. A tünetek általában együtt járnak orvosi vizsgálatokkal, diagnózisokkal, előírásokkal, és a társas kapcsolatokban is felismert fizikai állapotokkal. Ezek a tapasztalatok pedig kialakítják az ismert  betegség prototípusát, előhívják sémáját, a tünetek és a verbális „hipertóniás'' címke hatására, vagyis azt jelzik, ''Beteg vagyok.''

Az eredmények értékelésekor továbbá érdemes figyelembe venni, hogy a módszertani feltételek során itt strukturált interjút, nyitott kérdéseket alkalmaztak. Valamint azt, hogy a betegek a népességet reprezentálhatják-e hipertóniások tekintetében a mintavétel helyének, módjának, heterogenitásának megfelelően. Itt a kizárások csökkentették a vizsgálati személyek számát, ami torzíthatja a reprezentativitást. A kutatás korlátai közé tartozik továbbá a nemi arány megjelenése a mintában. Fontos viszont, hogy az egészségügyben dolgozók felé közvetíteni érdemes a hiedelmekről és ezek időbeli megjelenéséről szóló információkat, hiszen kockázati tényezőkként jelentkezhetnek a kezelésben való tartós és adekvát részvétel során. A preventív jellegű beavatkozásokat tehát ezek értelmében érdemes lenne a diagnózist követő első évben elvégezni, hogy elkerüljék a tünetekkel kapcsolatos hiedelmek kiépülését, melyek veszélyeztethetik a megfelelő kezelést. A hipertóniás betegek viselkedésének, betegségükhöz való hozzáállásának felmérése is jelentékeny lenne (Langman, Lyon, és Ajak, 2001), hisz ez a tanulmány is azt jelzi, milyen fontos lehet ezek mélyebb (rövid, intenzív felmérés révén) feltárása a betegek körében már a kezelés kezdetekor.