Hallgatni arra, amit a testünk mond, és  válaszolni rá – a krónikus derékfájdalom hatása: egy kvalitatív tanulmány

Crowe, M., Whitehead, L., Gagan, M. J., Baxter, G. D., Pankhurst, A, Valledor, V. (2010). Listening to the body and talking to myself - the impact of chronic lower back pain: A qualitative study. International Journal of Nursing Studies, 47, 586–592.

Az összefoglalót készítette: Apostol Klaudia

Az általam választott cikk a krónikus deréktáji fájdalommal foglalkozik, abból a szempontból, hogy az ettől szenvedő személyek milyen szubjektív élményeket élnek át, hogyan írják le a tapasztalataikat a fájdalmukkal illetve a megváltozott mozgásfunkciójukkal kapcsolatban.

A cikk elején a szerzők ismertetik, amit már korábbról tudunk a témáról:

1.      a krónikus derékfájdalom egy jelentős egészségügyi probléma a fejlett országokban,

2.      a krónikus derékfájdalom káros hatással van az ember önképére, szociális kapcsolatainak minőségére és a környezetére;

majd azokat az általuk újonnan tárgyalt szempontokat is felsorolják, amit a tanulmány ezekhez hozzátesz:

1.      a fájdalom feletti kontroll-érzés elérése érdekében segíthet a fájdalom fellángolásakor jelentkező tünetek, mintázatok azonosítása,

2.      klinikai környezetben is feltárható a krónikus derékfájdalom fellángolásának kezdeti tünetei, ami a hatékonyabb kezelést, megküzdést segítheti elő,

3.      olyan személyiségbeli változás segíthető elő, ami a krónikus derékfájdalom hatásainak némelyikét csökkenteni tudja.

A bevezető részben tárgyalásra kerül a krónikus derékfájdalommal kapcsolatos korábbi kutatásokban fellelhető problémák, mint az azokban használt eltérő definíciók illetve a kockázati tényezők kérdésessége. Az újfajta nézőpontból való vizsgálódás okaként kiemelik, hogy a fájdalom szubjektív élménye és az ebből fakadó egyéb érzések (pl.: csökkent mozgásfunkció miatti kontrollvesztés, és gátoltság érzése) a mindennapi életben a legmeghatározóbb következményei a krónikus derékfájdalom tekintetében, ezért a szubjektív élmények kutatása kiemelkedően fontosnak tekinthető. A tanulmányban a krónikus derékfájdalom definíciója az olyan állapotot jelent, ami legalább 12 hétig fennálló fájdalom, izomfeszülés, merevség, ami az alsó farredő és a hetedik bordaív közötti területen jelentkezik, és lábfájdalommal is járhat.

Az emberek már az 1820-as évektől kezdve foglalkoznak a krónikus derékfájdalom állapotának vizsgálatával: korábbi időkben egyfajta stigmát jelentett ez az állapot, mivel a kóros derékfájdalomtól szenvedő személynek olyan embereknek tekintették, akikben nem lehet megbízni. Ezt az attitűdöt a később megjelenő és elterjedő röntgen-eljárás során feltárt anatómiai elváltozások hiánya is megerősítette. Így, ha nem munkahelyen elszenvedett fizikai trauma állt a héttérben, a krónikus derékfájdalom mögött rosszabb esetben szándékos szimulációt sejtettek az orvosok, vagy a páciensüket hisztériával diagnosztizálták. Később, a hisztéria diagnózisán elindulva a kutatások a pszichológiai problémák feltárását tűzték ki céljuknak.

Fontos megemlíteni azt is, hogy ez az állapot az egészségügyi ellátás gyakoribb igénybevételével jár, így költséghatékonysági szempontból is fontossá vált a krónikus derékfájdalom hatékonyabb kezelése. A krónikus derékfájdalom egy összetett problémának tekinthető, hiszen következményei sokrétűek, megjelenik csökkent fizikai teljesítőképesség, ami a beteg szociális életében is megjelenhet, akár munkahelyvesztés, akár beszűkült szociális háló kapcsán, és így a krónikus derékfájdalom közvetve és közvetlenül is a gátoltság és a kontrollvesztettség érzését keltheti a betegekben.

A szerzők kvalitatív kutatásukban félig strukturált interjút alkalmaztak a célból, hogy a lehető legjobban megérthessék a krónikus derékfájdalom szubjektív következményeit. A kutatók arra törekedtek, hogy bizonyos jellegzetességeket azonosítsanak az interjúalanyok válaszaiból. Az interjú kérdései a fájdalommal kapcsolatos tapasztalatok illetve a betegségükkel való mindennapi élet észlelt segítő és akadályozó tényezői köré csoportosultak. A kérdések a következőek voltak:

1. Mesélne-e a krónikus derékfájdalmával kapcsolatos tapasztalatairól?

2. Hogyan írná le a fájdalmát?

3. Mindig ugyanolyan a fájdalom, vagy előfordul, hogy ingadozó jellegű?

4. Mitől lesz rosszabb illetve jobb ez a fájdalom?

5. Hogyan befolyásolja a fájdalom az életét?

A mintába 80%-ban olyan emberek kerültek, akik egy hat hónapos újsághirdetési kampány útján jelentkeztek, a minta maradék 20%-át fizikoterápiás rendelőintézetekben toborozták. Csak olyan személy vehetett részt a vizsgálatban, akiknek a kórelőzménye alapján a krónikus derékfájás diagnózisa megadható volt (12 hétig állt fenn a fájdalom). A mintában így 64 ember került, 31 nő és 33 férfi. Az átlagéletkor 55 év volt, az életkorok szórása 13 év.

Az adatelemzés során különböző mintázatokat kerestek az interjúkban (pl: „frusztráció”, „testre való figyelem”, „nem az vagyok, aki voltam”, stb.), majd ezeket négyféle témakörben rendezték:

1. a fájdalom bejósolhatatlansága,

2. a fokozott éberség szükségessége,

3. a test tárgyiasítása,

4. az önérzet módosulása.

A kutatásban résztvevő személyek a fájdalom bejósolhatatlanságát jelölték meg a legjelentősebb hatásnak a krónikus derékfájdalom kapcsán, hiszen a fájdalom az aktuális cselekvéstől függetlenül jelenik meg, így bejósolni és/vagy azt megelőzni nem tudják, és ez frusztrációt okoz. A bejósolhatatlanságból eredő aggodalom, illetve az ebből adódó testi funkciók feletti kontroll-érzet sérülése is számottevő tényezőnek bizonyult, hiszen mindezen tényezők befolyásolják a mindennapi életvitelt. A résztvevők arról számoltak be, hogy a kiszámíthatatlan fájdalom megváltoztatta a viselkedésüket is, mert úgy érzik, hogy a fájdalom bármikor rájuk törhet, és emiatt állandó készültségben kell lenniük.

A fokozott éberség szükségessége a fájdalom kiszámíthatatlanságából ered, ennek keretében a betegek kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy mit csinálnak, hogyan mozdulnak meg. Így kialakult a résztvevőkben egyfajta séma, hogy melyik a jó és melyik a rossz mozdulat. Összességében elmondható, hogy a fokozott éberség módosította a betegek testükhöz való viszonyulásukat.

A betegekben a test mozgása feletti tudatos és fokozott éberség következtében alakult ki a test tárgyiasítása. A kutatásban résztvevők úgy írták le a testüket, mintha az valami külső dolog lenne, nem a saját részük. A címben szereplő hallgatni arra, amit a testünk mond mondás is innen ered, gyakran a betegek úgy írják le az állapotuk okozta élményeket, mintha a saját testükkel beszélgetnének: „Az agyam szintjén igenis kedvem van az aktív élethez: sétálni, biciklizni, mozogni akarok, de ez nem lehet, mert a testem azt mondja, hogy „menj aludni” vagy „ülj le egy székbe”.

Az utolsó és egyben a legszembetűnőbb témakör a kutatás eredményei között az volt, hogyan módosult az önérzetük a krónikus derékfájdalom következében. A fájdalom nem csak a betegek életvitelét módosította, hanem az énképüket is: nemcsak feladták karrierjüket, hanem másképp is észlelik magukat emiatt, állandó feszültség van aközött, amit el szeretnének érni, és amit el tudnak érni.

Hasonló eredményre jutott Leder (1990) is, amikor úgy fogalmazta meg a krónikus derékfájdalommal küzdő emberek életét, mint a kívánt normális állapot hiányától való szenvedés illetve a saját akarattal való szembenállás állapota. Williams (2000) szerint a fájdalom elkerülése által motivált test és a személy által vágyott énkép közötti ellentmondás feloldása fontos pszichoterápiás céllá kéne válnia. Eccleston és munkatásai szerint (1997) a személyes identitást is veszélyezteti a krónikus fájdalom nyomása. Corbett és munkatársai (2007) azt a véleményt fogalmazták meg cikkükben, hogy a krónikus derékfájdalommal küzdő emberek életében a nem biztos diagnózis és a hatékony kezelés bizonytalansága miatt nehéz referencia-keretet alkotniuk az állapotuk természetéről és jellegéről.

Ezek alapján nem egy olyan személyiségű ember képe tárul elénk, aki meg akarja úszni a feladatait illetve ki akar bújni a társadalmi szerepvállalás elől a táppénzt felvéve, hanem olyan embereket látunk, akik szenvednek attól, hogy nem képesek ellátni feladataikat úgy, ahogy a többi ember. Tehát a korábbi stigmával ellentétesen a krónikus derékfájdalomtól szenvedő embereknek, mint csoportnak, nem a megbízhatatlanságuk a fő személyiségvonásuk, hanem a gátoltság-érzésük.

A kórházi személyzet képes lehet arra, hogy javítsa a krónikus derékfájdalomtól szenvedő emberek életminőségét, azáltal, hogy megvizsgálják a páciens betegségének szubjektív megélését, így a fájdalom fellángolásakor jelentkező minták azonosításával (a testre való figyelés által), a személy több fogódzkodót kaphat annak érdekében, hogy előrejelezhesse a fájdalmát és így valamiképp uralhassa a saját testét. A kórházi dolgozók, orvosok, ápolók tehát a beteggel együttműködve, segíthetnek a fájdalom súlyosbodását kiváltó esetleges események azonosításában. Így a páciens egy olyan önképet, személyére vonatkozó észlelési módot alakíthat ki, amely magában foglalja mind a betegség kontrollálhatóságának lehetőségét, mind az életmódja változásának elfogadását is, anélkül, hogy a hiányosságokra illetve a gátoltságra fókuszálna. Így gyakorlatilag vissza tudna beszélni a testének, aktívan részt vállalva a közte és a teste között folyó „párbeszéd” irányításában.